pánikroham az irodában

egy nagyon feszült management meeting ért véget. már megint egymásnak ugrottunk a két vezetőtársammal és a főnökünk már megint nem vette kézbe az irányítást. tipikus.

mindent nekem kell csinálnom! mindig minden az én vállamat nyomja és nem kapok támogatást. sőt, olyan mintha az egész világ ellenem lenne. el akarnak pusztítani. de én minden odds ellenére is képes vagyok győzedelmeskedni. majd én bebizonyítom nekik. megmutatom a világnak. megcsinálom a feladatot, mert más nem fogja!

feldúlva leülök a tágas, nyitott irodában a helyemre. nem is látom a csapatomat, csak a vörös köd van előttem. fújtatok, mint egy bika. most azonnal megírom azt a mindennél fontosabb mindenható emailt. püfölöm a billentyűzetet, tán levegőt is elfelejtek venni. nem tudom mennyi idő telik el, mire megszületik a nagy mű, teljesen elvesztettem az időérzékem. 

abban a pillanatban, amint megynomom a ‘send’ gombot, nem az instant megkönnyebbülés érkezik meg, hanem valami nagyon más. 

egyre erősödő nyomást érzek a mellkasomon, az iroda forog velem. mi történik? ez itt a vég? hallottam már nagyvállalati vezetőkről, akiket hordágyon visznek ki az irodaházból. én is erre a sorsra jutottam? élt 35 évet? érdemes volt halálra dolgozni magam ezért a cégért? mit bizonyítottam magamnak? és másoknak?

nem halhatok meg így! a méregdrága padlószőnyeg mintázatát vizsgálom. a kék-barna csíkok a végtelenbe kergetik egymást, de én nem követhetem őket. körülnézek, hátha valaki éppen azt nézi, mi van velem. remélem senki nem lát! én csak homályosan érzékelem a beosztottaim sziluettjét. nem engedhetem meg magamnak ezt a szégyent, hogy a csapatom előtt essek össze.

szédelegve felállok és elindulok a szint másik végén lévő pihenőszobába. vajon hirtelen öl a szívroham vagy képes még az ember vagy száz métert gyalogolni? ezekkel a gondolatokkal a fejemben nyitok be a quiet roomba. hál’ istennek üres. magamra csukom az ajtót, lerogyok a nagy fotelben és várok. most vagy jobban eszek vagy rosszabbul? ez mindjárt kiderül, de legalább nem látja senki ahogyan a végét járom. 

a helyzet nem változik. fogalmam sincs mennyi ideje vagyok már ott. nem akarok meghalni. félek. a családomra gondolok. bárcsak itt lenne a feleségem! aztán anyámra gondolok, aki biztosan folyamatosan visítozna és még nekem kéne nyugtatgatnom. elviselhetetlen ez a helyzet. nem bírom tovább!

oldalra fordítom a fejem és egy piros gombot látok a falon: ‘vészhívó’. nagyon ciki, de meg kell nyomjam. 

két percen belül kopognak az ajtón és benyit az a szimpatikus recepciós, akivel mindig mosolygunk egymásra reggelenként. most is bátorítóan néz rám, amikor elmondom, hogy rosszul vagyok. a walkie talkie-jába recseg és szinte azonnal megjelenik az üzemorvos. 

dörmög két nyugodt, de határozott szót, mellém térdel és a karomra helyezi lapát tenyerét. látom a sztetoszkópot a nyakában és azonnal jobban leszek. mintha leparkolt volna az a teherautó a mellkasomról. újra kapok levegőt.

lekísér a rendelőbe. leveteti az ingem. megdicséri az izmos, kisportolt felső testem. egy évszázad óta először elmosolyodom. “igen, a vízilabda még meglátszik” - hebegem.

az EKG teljesen normális görbéket rajzol - ellentétben a padlószőnyeg mintáival. 

mélyen a szemembe néz és megnyugtat, hogy jól vagyok. 

“ne aggódj, minden rendben. csak pánikrohamod volt. te vagy ezen a héten a harmadik itt a cégnél.”