kit lehet megmenteni? - a céges coaching korlátai
képzeld a minap egy számomra eddig teljesen ismeretlen stockholmi(?) környéken voltam, ami egy berlini ipari létesítményre emlékeztetett. szuper cool volt minden, imádom az újraértelmezett régi gyárépületeket. betévedtem egy ott található klubba, ahol mászkáltam, nézegettem az embereket és próbáltam rájönni, hogyan kerültem ide, miért nem voltam még korábban itt sosem?
valamiért egy gördeszka volt a kezemben, valószínűleg, azzal érkeztem. egyszer csak egy kis tini kölyök odajön hozzám, és azt mondja:
-bácsi, el tudnál menni a gördeszkámért? hozd ide nekem, mert ez is az employee wellbeing program része!
mire én csak annyit válaszoltam neki:
-szó sem lehet róla, na tűnés!
persze ez az egész story az álmomban történt, és valójában azt mondtam neki, hogy “fuck off”, de ez mégsem hangzik annyira professzionálisan, ezért kicsit kiszíneztem a dolgot.
amúgy meg nem meglepő, hogy ezt álmodtam, mert egész múlt héten budapesten dolgoztam egy cégnél és csoportos coaching foglalkozásokat vezettem. nagyon szeretem ezt a munkát, de nem könnyű. főleg azért nem, mert amikor céges megbízáson vagyok, akkor a résztvevők nem saját akaratából ülnek a teremben, hanem, mert muszáj nekik - küldték őket.
természetesen egy jó részük szívesen vesz részt, örül a lehetőségnek és aktív, de azért ez nagyon más légkör, mint a privát csoportjaimban. ott sosincs ilyen gond, hiszen oda tényleg az jön, aki motivált és még a saját pénzéből, idejéből is áldoz a folyamatra.
a céges munkák során sok esetben megfigyelhető a karpman-féle drámaháromszög, amelyben a külső konzulensre (ebben az esetben rám) úgy tekintenek, mint valami megváltóra/megmentőre.
általában a dolgozók az áldozat szerepét szokták felvenni: szenvednek a vezetőségtől, a fentről érkező nyomástól és meg kell őket menteni. ez a természeténél fogva egy passzív szerep, ami azt jelentheti, hogy ők nem nagyon akarnak aktívan változtatni.
a legelső csoportos ülésen mindig eljön az a pont, amikor az áldozat rádöbben, hogy nem én fogom őt megmenteni, neki (is) kell valamit tennie a változásért. ekkor általában az érzelmek magasabbra hágnak és a segítőt azonnal átcimkézik tettessé vagy cinkostárssá, de minimum egy haszontalan idiótává.
ezt a legnagyobb kihívás számomra kezelni úgy, hogy közben a csoport nagy része mégis elkötelezett maradjon a közös munkával, és lelkesen dolgozzon a cég működésének jobbá tételén.
ilyen helyzetekben mindig emlékeztetni kell magamat, hogy csak annak lehet segíteni, aki ténylegesen akar változtatni.
amikor arra a kérdésre, hogy “van-e bármi - a legapróbb dolog -, amit másképpen tudnál csinálni, hogy ne ugyanazt az eredményt kapd, mint eddig?” az a válasz, hogy “én ilyen vagyok és kész, nem tudok és nem is akarok megváltozni” akkor azért nem csoda, hogy ilyeneket álmodik az ember…
lehet, hogy kényelmes áldozatnak érezni magad nehéz helyzetekben, de ez egy nagyon passzív hozzáállás. Edith Éva Eger mondta egyszer, hogy “azért mert a holokauszt áldozata voltam, még nem váltam áldozattá.”
mindig érdemes végiggondolni, hogy az adott helyzetben mi van a te kontrollodban, mi az, amit te tudsz tenni egy pozitív változásért? kezdj el eszerint cselekedni, és ne félj segítséget kérni! ha már itt tartasz, megteszed a legelső lépéseket, akkor az, aki segíteni szeretne neked sem ragad bele egy végtelen játszmába, mert ténylegesen fog tudni támogatni téged.
de csak, akkor, ha te teszel a változásért.
